A halál a vég?

“A halál nem a vég. A halál soha nem lehet a vég.

A halál az út. Az élet az utazó. A lélek a vezető.

Amikor az utazó kimerült és fáradt, a vezető utasítja, hogy tartson egy rövidebb vagy hosszabb pihenőt, és azután újra kezdődik az utazó útja.

A hétköznapi életben, amikor a nem törekvő ember a tudatlanság pocsolyájában fetreng, az a halál igazi győzelme. A spirituális életben, amikor a törekvő nem sír magasabb fényért, üdvösségért és erőért, az halálának születése.

Mit tanulhatunk a belső élettől, attól az élettől, amelynek vágya a halál eltörlése? A belső élet megmutatja, hogy az élet lélektelien értékes, az idő pedig gyümölcsözően értékes. Az élet az idő törekvése nélkül értelmetlen. Az idő pedig az élet törekvése nélkül haszontalan.

Értelmünk a halálra gondol. Szívünk az életre gondol. Lelkünk a halhatatlanságra gondol. Az értelem és a halál felülmúlható. A szív és az élet kiterjeszthető. A lélek és a halhatatlanság beteljesíthető.

Amikor az ember felülmúlja az értelmet és a halált, új otthont kap: Fényt, a túlvilág Fényét. Amikor az ember beteljesíti a lelket és a halhatatlanságot, új célja lesz: Gyönyör, transzcendentális Gyönyör.

Az ember ma úgy érzi, hogy a halál elkerülhetetlen szükségszerűség. Az ember holnap úgy érzi majd, hogy a halhatatlanság kétségtelen valóság.

Sajnos legtöbbünk hibás elképzeléseket dédelget a halálról. Azt gondoljuk, hogy a halál valami szokatlan, pusztító dolog. De tudnunk kell, hogy a halál jelenleg természetes, normális, és bizonyos mértékig elkerülhetetlen. Krisna így szól Ardzsunához: „Ó Ardzsuna, biztos a halál a megszületetteknek, és biztos a születés a meghaltaknak. Ezért ami elkerülhetetlen, nem szabad, hogy oka legyen bánatodnak.”

A Csandogja Upanisád a következő jelentős dolgot mondja nekünk: „Amikor közeleg a halála órája, mit kell tennünk akkor? Három fennkölt gondolatban kell menedéket keresnünk: elpusztíthatatlanok vagyunk, soha nem lehet minket megrázni, és mi vagyunk az élet lényege.” Ha amikor a halál órája közeleg, úgy érezzük, hogy sosem lehet minket elpusztítani, hogy semmi sem rázhat meg, és hogy mi vagyunk az élet lényege, akkor hol a bánat, hol a félelem, hol a halál? Nincs halál.

Szarada Devi, Sri Rámakrisna hitvese valami nagyon fontosat mondott: „A spirituális és a hétköznapi ember közti különbséget nagyon könnyű felismerni. A hétköznapi ember sír és keserű könnyeket ejt, amikor halála közeleg, míg a spirituális ember – ha valóban az – csak nevet rajta, mivel neki a halál mulatság, semmi más.”

Itt el kell mondanunk, hogy a spirituális ember belép a kozmikus játékba, és a kozmikus játék tudatos eszközévé válik. Ezért tudja, hogy a halál nem megsemmisülés, csak egy rövidebb vagy hosszabb pihenő.

Újra meg újra vissza kell térnünk a földre. Dolgoznunk kell Istenért itt a földön. Nincs menekvés. Itt a földön kell megvalósítanunk a Legmagasabbat. Itt a földön kell Őt beteljesítenünk. Isten nem engedi, hogy a lélek képességeit és lehetőségeit elherdáljuk, elpazaroljuk. Ez lehetetlen!

Kipling halhatatlan sorai így hangzanak:

Visszajönnek, visszajönnek ismét
Mindaddig, míg a vörös Föld forog.
Soha még nem pazarolt fát vagy levelet
Gondolod, hogy majd lelkeket veszteget?

Minden egyes inkarnáció egy magasabb, jobb élet felé vezet bennünket. A fejlődés részei vagyunk. Minden egyes inkarnáció a fejlődés létrájának egy foka. Az ember tudatosan és öntudatlanul egyaránt halad. De ha minden egyes inkarnációiban tudatosan lép előre, azzal felgyorsítja spirituális fejlődését. Így a megvalósulás nála sokkal hamarabb bekövetkezik, mint azoknál, akik öntudatlanul fejlődnek.

Tudjuk, hogy utazásunk az ásványi létben kezdődött, majd a növényi életen keresztül beléptünk az állatvilágba, és onnan az emberi világba kerültünk. De az útnak itt nincs vége. Isteni lénnyé kell válnunk. Mindaddig, amíg meg nem istenülünk, és át nem alakulunk, Isten nem lesz elégedett velünk. Ő csak akkor tud bennünk és rajtunk keresztül megmutatkozni, ha teljesen átalakultunk és megvilágosultunk. Ezért mindig nagy örömmel, vidáman gondoljunk külső és belső fejlődésünkre. Semmit, de semmit nem vesztünk el abban az úgynevezett halálban.

A leggyönyörűbben és leglélektelibben beszél erről a fejlődésről Dzsalalu’d-din Rumi:

Kőként haltam meg, s növényként ébredtem,
Növényként meghaltam, s állatként keltem;
Meghaltam mint állat, s emberré születtem.
Miért féljek? A halállal mit veszítettem?

Végül is, mi a halál? A halál egy alvó gyermek. És mi az élet? Az élet egy gyermek, aki minden pillanatban játszik, énekel és táncol Atyja előtt. A halál a Belső Vezetőnk szívének mélyén alvó gyermek. Az élet inspiráció. Az élet törekvés. Az élet megvalósulás. Az élet nem az okoskodó elme. Az élet nem az intellektuális elme. Az élet nem a hiábavalóság játéka. Nem, az élet az isteniség üzenete a földön. Az élet Isten tudatos eszköze ahhoz, hogy itt a földön beteljesítse az emberben az istenit.

Sok igazság van Konfucius mondásában: „Nem ismerjük az életet. Hogyan ismerhetnék a halált?” De szeretném elmondani, hogy az élet megismerhető. Ha ráébredünk, hogy az élet Isten megtestesült Igazsága, Fénye, Békéje és Üdve, akkor tudjuk, mi is az élet valójában, és felismerhetjük, hogy a halál semmi más, mint egy pihenő, mely fejlődésünk jelen szintjén szükséges.

Eljön majd az idő, amikor egyáltalán nem lesz szükségünk pihenésre. Teljességgel az Élet uralkodik majd, a Túlvilági Élet, az örökké túlszárnyaló Túlvilág Élete. Ez az Élet nem lehet senki kizárólagos tulajdona. Minden egyes emberi lényt el kell, hogy árasszon ez a Túlvilági Élet, mert ez az Isteni Élet az, amelyben Isten fenntartás nélkül kinyilvánítja majd magát – itt, itt a földön.”

– Sri Chinmoy

–

–

ÉN A LÉLEK VAGYOK – vezetett meditáció a “Miért ne félj a haláltól” előadás végén

–
Sri Chinmoy tanítása – Gunagriha írása
Sri Chinmoy Belső Iskola
Sri Chinmoy könyvei
Sri Chinmoy spirituális útja