Nirvikalpa szamádhi

 

“A szamádhinak három lépcsőfoka van: a szavikalpa szamádhi, a nirvikalpa szamádhi és a szahadzs szamádhi.

Nirvikalpa szamádhinak azt az állapotot nevezzük, amikor eggyé váltunk a lélekkel, és a lélek örök Békéjét, Üdvösségét és Fényét élvezzük. Ebben az állapotban nincs gondolat. A kozmikus játék véget ért; tökéletes Béke és Üdvösség van.

A Tudó és a Tudott eggyé váltak. Minden nyugodt. Itt egy legteljesebben isteni, mindent átható önszerető eksztázist élsz át. Te leszel az öröm tárgya, te leszel az, aki örül, és te válsz magává az örömmé.

A nirvikalpa szamádhi a legmagasabb szamádhi, amit a legtöbb spirituális mester elér, és csak akkor, ha már eljutott a megvalósuláshoz. Néhány óráig vagy néhány napig tart, és aztán le kell jönni. Mi történik, amikor az ember lejön? Gyakran előfordul, hogy elfelejti a saját nevét. Elfelejti, hogy hány éves. Nem tud rendesen beszélni. De folytonos gyakorlással fokozatosan képessé válik arra, hogy a nirvikalpa szamádhiból visszatérve azonnal normálisan tudjon tevékenykedni.

A nirvikalpa szamádhit senki sem tudja elmagyarázni, legyen bármilyen nagy ember az illető. Ez egy olyan tapasztalat, amelyet csak úgy érthetünk meg, ha megpróbálunk azonosulni és eggyé válni valakivel, aki már elérte ezt a tapasztalatot. Inkább meg kell próbálnunk belépni a tapasztalatba, mintsem hogy a tapasztalatot kérjük, hogy szálljon le a mi szintünkre. Amikor belépünk a nirvikalpa szamádhiba, a tapasztalat maga a valóság. De amikor el akarjuk mondani másoknak, szavakba akarjuk önteni, nagyon messze le kell jönnünk, és az értelmet kell használnunk; a tapasztalatot emberi fogalmakkal kell kifejezni. Ezért a nirvikalpa szamádhi tudatot sohasem lehet megfelelően elmagyarázni vagy kifejezni. A tapasztalat felfedése sohasem lehet olyan, mint az eredeti tapasztalat.

Megpróbálok minden tőlem telhetőt, hogy nagyon magas tudatállapotból beszéljek erről, de mégis finoman az elmém fejezi ki. A nirvikalpa szamádhiban nincs elménk. A Teremtőt, a Teremtést és a Megfigyelőt egy személyként látjuk. Ott az imádat tárgya és az imádó személy teljesen eggyé válik; a Szerető és a Szeretett teljesen eggyé válik. Túlmegyünk mindenen, ugyanakkor látjuk, hogy minden valóságos. Itt a közönséges világban én azt mondom, hogy te nem vagy valóságos, és te azt mondod, hogy én nem vagyok valóságos, mivel a véleményünk különböző. De a nirvikalpa szamádhiban túlmegyünk minden különbségen; ott az elme egyáltalán nem működik.

Amikor belépünk a nirvikalpa szamádhiba, az első dolog, amit érzünk, az, hogy a szívünk nagyobb, mint maga az univerzum. Most magunk körül látjuk a világot, és a világmindenség nálunk végtelenül nagyobbnak látszik. De ez azért van, mert a világot és az univerzumot most korlátozott értelmünkkel fogjuk fel. Amikor a nirvikalpa szamádhiban vagyunk, a világegyetemet egy kis pontnak látjuk hatalmas szívünkben.
A nirvikalpa szamádhiban végtelen Üdvösség van. Annak az Üdvösségnek a mennyiségéhez – nem beszélve a minőségéről – semmi sem hasonlítható. Legtöbbünk számára az „Üdvösség” szó jelentése homályos. Hallunk arról, hogy van valami, amit Üdvösségnek neveznek, és néhányan azt mondják, hogy ők megtapasztalták, de legtöbbünknek nincsen első kézből való ismerete róla. Amikor azonban belépünk a nirvikalpa szamádhiba, nem csak érezzük az Üdvösséget, hanem az Üdvösséggé válunk.

A harmadik dolog, amit a nirvikalpa szamádhiban érzünk, az Erő. Az összes okkultista minden ereje együttvéve semmi ahhoz az Erőhöz képest, amivel a nirvikalpa szamádhiban rendelkezünk. De az az erő, amit a szamádhiból ki tudunk hozni, hogy a földön hasznosítsuk, végtelenül parányi az összeshez képest. Körülbelül csak annyi, mint ami a pislogáshoz kell. Mindezt az elmén keresztül fejezem ki, ezért nem pontos. De szavakkal nem tudok többet kifejezni abból az igazságból, amit megvalósítottam.

A régmúlt időkben voltak olyan spirituális mesterek, akik elérték a nirvikalpa szamádhit, és nem jöttek vissza. Fenntartották legmagasabb szamádhijukat, és lehetetlennek találták, hogy a világ atmoszférájába lépjenek, és emberi lényként dolgozzanak. Ebben a tudatállapotban nem lehet a világban tevékenykedni; egyszerűen lehetetlen.

Általában, amikor valaki belép a nirvikalpa szamádhiba, nem akar újra visszatérni a világba. Ha tizennyolc vagy huszonegy napig ott marad, minden valószínűsége megvan annak, hogy elhagyja a testét. De van isteni gondviselés. Ha a Supreme azt akarja, hogy egy bizonyos lélek itt a földön dolgozzon, a Supreme még huszonegy vagy huszonkét nap elteltével is az isteni tudat egy másik, dinamikus csatornájába helyezi az illetőt, és visszaküldi a földi síkra, hogy itt tevékenykedjen.”

Részlet Sri Chinmoy: Az Isten-éle csúcsai: szamádhi és sziddhi c. könyvéből.

 

Sri Chinmoy tanítása – Gunagriha írása
Sri Chinmoy Belső Iskola
Sri Chinmoy könyvei
Sri Chinmoy spirituális útja

Hozzászólások lezárva