A spirituális szív

 

Gunagriha: A harmadik kívánság

Idézet “A harmadik kívánság” c. könyvből

A spirituális szív egyike a fő csakráknak. Tehát egy útkereszteződés, az energia-utak kereszteződése, amely mellkasunk közepén helyezkedik el, a mellcsont közepén. A spirituális szív számomra a főbejárat a belső világomhoz. Belső Lényünk trónterme, vagy mondhatnánk, saját privát templomunk. Én is, mint Sri Chinmoy minden tanítványa, erre a központra meditálok, és megpróbálom napközben is mindig újra, meg újra magam ott érezni azáltal, hogy mint egy lifttel, lesüllyedek a fejemből a szívembe. Az elején nagyon együgyűnek, bárgyúnak találtam azt, hogy a szívemben elképzeljek valamit, mondjuk egy virágot, és én, felnőtt értelmes ember, azzal töltsem az időmet, hogy ezzel a virággal játszadozom vagy épp kiterjesztem. De ez volt a lecke, ezért így tettem, és kíváncsi voltam, hová vezet.

Most már kiterjedt a meditációs leckém. Ez azt jelenti, hogy nemcsak a napi meditációban eltöltött időben, hanem egész nap igyekszem az életirányításomat a fejemből levinni a szívembe. Minél jobban tudom uralni gondolatvilágomat, annál könnyebben tudok ülni a szívemben. Ugyanakkor azonban, minél többet időzök ott, annál jobban tudom uralni az értelmemet. Végül is, ha az embernek megadatik az a képesség, hogy a szívéből éljen, dolgozzon és az legyen a fő központja, akkor ura lesz gondolatainak és idővel az egész értelmének.

A meditáció során megérezzük spirituális szívünket. Először, mint egy pici fészket a mellkasunk közepén, ezt talán a legjobban az erőtér kifejezés tudná visszaadni. Ez a fészek nagyságú erőtér lassan kezd kiterjedni, mind nagyobbra és nagyobbra nő. De ez a méret-dolog is érdekesen furcsa, mert jóllehet ezt a kisebb vagy a nagyobb kifejezéssel jelölöm meg, de annak a valaminek ugyan van mérete, de nincs fala. Ez azért is érdekes, mert amikor már nagyobbacskának érzem, akkor rájövök, hogy nem találom a végét, vagyis egy olyan szoba lesz a szívemben, aminek nincs fala, nem lehet behatárolni, tehát határtalan. Így aztán oda minden befér, minden feldolgozódik, minden a helyére kerül.

Spirituális szívünk emiatt lényegesen magasabb rendű, mint az értelmünk. Értelmünkben, ha sok problémát kell feldolgoznunk, akkor véges kapacitása miatt, előbb-utóbb energiatorlódás jön létre, amit szellemi fáradtság, stressz, fejfájás és hasonló állapotok formájában érzékelünk. Ha viszont képesek vagyunk napjaink jó részét a szívünkben eltölteni, akkor a problémák beolvadnak a szívbe, és egyszerűen gondolkodás nélkül oldódnak meg. A szellemi fáradtság és az ebből létrejövő fejfájás is megszűnik.

Régebben minden péntek estére nagyon elfáradtam, rendesen zsongott a fejem. Igazi zúgás volt benne. Aztán hazamentem, és nagyon ingerlékeny voltam. Ha a gyerekek becsapták az ajtót vagy nagyon hangosak voltak, akkor fel voltam háborodva, hogy az embernek legalább otthon lehetne egy kis nyugta, ha már egész héten lót és fut a család érdekében. A feleségem is próbált segíteni, és csendesítette a gyerekeket, “szegény Apa annyit dolgozik” jelszóval. Aztán a harmadik, negyedik sör után eltűnt a zúgás, és megvolt a béke. Már egy pár éve meditáltam, amikor egy péntek este mentünk haza a rendelőből. A kocsiban érdekes módon azt vettem észre, hogy a zsongás, a zúgás nincs is a fejemben, de ugyanakkor mégis jelen van. A fejem mellett kísért, a vállam fölött, jött velem haza, de már nem zavart. Elmeséltem a feleségemnek, aki ismételten, mint más alkalmakkor is, figyelmeztetett, hogy vigyázzak, ezeket a dolgokat ne hozzam nyilvánosságra, mert a diagnózis egyértelmű lesz. Ezt a jelenséget még vagy két hétvégén éreztem, csökkenő mértékben, aztán már egyáltalán nem. Így teljesen és véglegesen elhagyott a szellemi fáradtság és az azzal járó fejfájások is.

A spirituális szíven keresztül képesek vagyunk memorizálni is. Sajnos én még nem vagyok mester, nem tudom hogyan működik a spirituális szív teljes egészében, de az eddigi tapasztalataim alapján is merem állítani, hogy jön egy állapot, amelyben a spirituális szív, az értelem minden képességét felülmúlja, minden feladatát átveheti. Amikor a meditációs utam elején voltam, nagyon drasztikusan meg akartam szerezni az értelmem fölötti uralmat. Ez nem volt helyes dolog, de ezt tettem. Többek közt erőszakosan megszüntettem új információk bevitelét az értelmembe. Ez az újságra, TV-re és mindenre, amire csak lehetett, vonatkozott. Így megszüntettem a szakmai továbbképzésemet is egy pár évre. Egy darabig még próbálkoztam, elmentem egy kongresszusra, de nagyon rosszul éreztem magam ott, és ezért már az első szünetben hazamenekültem. Aztán egyszer a lelkiismeretem fellázadt, hogy ezt nem tehetem meg azokkal az emberekkel szemben, akik bizalommal fordulnak hozzám, tanulnom kell. Megfogadtam, hogy elmegyek, és akkor is végig ülöm, ha csak meditálni fogok egész idő alatt. Úgy is történt, végig a szívemben ültem, és onnan néztem kifelé, közömbösen, kísérő, kommentáló gondolatok nélkül végighallgatva az előadókat. Jól kipihenten hagytam el a kongresszust, egyetlen szót sem jegyzeteltem. Másnap döbbenten vettem tudomásul, hogy az elhangzottakból szinte mindent tudok, és tökéletesen emlékszem azokra a dolgokra, amelyek direkt az én munkaterületemet érintették. De nemcsak ennyi, hanem munka közben egy-egy dolognál eszembe jutott, hogy ezt vagy azt többé ne így csináljam, mert ez és ez, ezt és ezt mondta. A dolog annyira megtetszett, hogy attól kezdve sorozatosan kongresszusokra jártam. Csodálatos ott ülni, és mindent magunkba szívni, de nemcsak azt, amit mondanak, hanem magát az előadót is. Minden és mindenki meg tud maradni bennünk, mert a gondolatok nem visznek el másfelé. Egyszerűen mindent folyamatosan magába szív az ember, mint egy szivacs.

Ez a módszer tulajdonképpen az, amivel a gyerekek tanulnak. A kisiskolások értelme még nincs szerveződve, ez leghamarabb 12-14 éves korban történik meg. Azelőtt a gyermekek a szívükben élnek. Ezért nincsenek előítéleteik, mindent elfogadnak, mindenki a barátjuk. Ezért azonosulnak szüleikkel és fogadják el őket tökéletesnek. Az elemi iskolások nem úgy tanulnak, mint a szervezett értelem. Ők nem a rövid távú memória területén viszik be a dolgokat az értelembe, hanem a szívükön keresztül, közvetlenül a hosszú távú memóriába. Ezért az ilyen módon történő tanulás nem szellemi munka, hanem inkább játék. Egy azonosulási játék a tanulnivalóval. A gyerekek nem tudják, hogy mit tudnak, vagy mit nem. Én nagyon jól emlékszem, amikor a négy osztályt elvégeztem, felvételizni kellett az ötödik osztályba. Otthon kérdezgettek, hogy ezt tudod-e, meg azt tudod-e, de nekem fogalmam sem volt semmiről. Egyszerűen képtelen voltam hozzányúlni a tudott dolgokhoz, illetve nem is tudtam, hogy tudom, tehát az értelem oldaláról nézve, nem tudtam. Aztán a vizsgán kérdezgettek, és mivel kedvesek voltak, mosolyogtak, mindent meg tudtam mondani. Később is, még mint gyermek, sokat gondolkoztam azon, hogy miért nem tudtam semmit, ha féltem, ha meg szeretetet éreztem, mindent tudtam. Egyszerű, a félelemtől bezáródik a szív, és a gyerek néma lesz, ugyanúgy a kedvesség, a szeretet kinyitja a szívet, és a gyerek közlékeny lesz. Ha sikerül megnyitnunk spirituális szívünket, olyan sok képességet visszanyerünk, aminek gyermekkorunkban birtokában voltunk. Mint például a gondok nélküli, szabad, önfeledt játék. Nem volna rossz, mi?

A spirituális szív, lévén, hogy a belső világ része, nem kötött az időhöz. Ezért a spirituális szív vezetése felülmúlhatatlanul tökéletesebb, mint az értelemé, amely az időben teljesen bizonytalan. Nem lát a jövőbe, csak a jelent és a közvetlen múltat képes regisztrálni. Az értelem a gondolatok segítségével vezet, azok pedig a kétség ingoványába fulladnak a beláthatatlan, bizonytalan jövő miatt. Nem vagyunk képesek döntéseink eredményeit felmérni tíz év, egy-két év, de még csak a holnapi nap távlatában sem. Ha megtanulunk szívünkben élni, akkor az érzéseink fognak vezetni. Ez egy kicsit hasonlít az állatokat vezető érzésekhez, egyiknél sincs szükség az értelemre. Persze azért teljesen más, mert nálunk az intuitív értelem, a fizikai értelmünkön keresztül nyilvánul meg, ezért az onnan jövő parancsot nem vakon teljesítjük, hanem értelmileg feldolgozzuk, és szabad emberi akaratunk beleegyezésével hajtjuk végre, vagy sem.

A patkányok tömegesen elhagyják a várost, nem tudják miért, másnap jön a földrengés. Az ember a házban marad, mert nem bolond az erdőben aludni, így őt a tégla fejbe veri. Vagy ott van a méhek csodálatos családja, ahol mindenki tudja, mi a teendője. Illetve nem tudja, de megteszi, mert érzi. Ez így működhet velünk is, megérezzük, hogy mit kell tennünk. Ezt az értelmünk nem tudja belátni, de a szívben egy bizonyos dologgal kapcsolatban ott van az az érzés, amit talán csak évek múlva éreznénk. Tehát ha a dologgal kapcsolatban valami rossz eredmény várna rám, akkor azt már akkor megérzem, amikor a dologgal még csak foglalkozni kezdek. Így érzéseinkkel megelőzhetjük döntéseink kellemetlen következményeit, ha képesek vagyunk rájuk hallgatni.

Eleinte vagy nem vagyunk képesek az érzéseinket tisztán felfogni, vagy ha érezzük is, nem hagyjuk az értelmünket letéríteni logikus szándékáról. Mert az értelem kiszámolja, tudja, és ha az eredmény pozitív, akkor azt diktálja, hogy ezt meg ezt kell tenni. Gyermekkorunktól arra vagyunk dresszírozva, hogy akaratunkat ha törik, ha szakad, végrehajtsuk. Így aztán borzasztó nehéz a logikai eredmény szülte akaratot csak úgy hirtelen kicserélni egy érzéssel. Annál is inkább, mert az érzésben még nem bízunk, hiszen egy új terület. Logikusan nem ellenőrizhető, tehát szinte vakon kell elfogadnunk. Ez tulajdonképpen olyan, mint a szófogadás. Gyermekkorunkban nem tudjuk, miért kell szót fogadnunk, de megtesszük, mert bízunk a szüleinkben. Ez végül is ugyanaz, szót fogadok, mert bízom a belső Vezetőm képességében. Ezért a spirituális élet, a szív útján, belső engedelmesség.

Szóval meg kell tanulnunk az érzéseinkre hallgatni. Második meditációs évem után eladtam a nagy házat, mellyel kapcsolatban a világhírről álmodoztam. Ez azért történt, mert egyszer munka közben jött egy intuíció, hogy adjam el a házam. Ez érdekes volt, mert ilyesmiről addig szó sem volt, és most látszólagos ok nélkül, hirtelenül, nagyon határozott ösztönzést éreztem a házeladásra. Ahogy elképzeltem, hogy eladom a házam, boldognak és szabadnak éreztem magam. Felírtam magamnak, hogy milyen feltételekkel akarnám eladni a házat. Csak egyetlen egy vevő jött, de az ő listáján ugyanazok szerepeltek, mint az enyémen. Ezután lakást béreltünk, és egy házat akartunk építeni falun, ahol volt egy kertünk. Egy kész svédházat vásároltam, már minden megvolt, csak alá kellett írni a szerződést az adott időpontban. Munka után elindultam autóval a megbeszélt helyre. Nem tudtam elképzelni, mi történhetett velem, mert képtelen voltam odamenni. Minden kereszteződésben másfelé fordultam, nem tudtam miért, csak éreztem, hogy rosszul leszek, ha előre megyek. Valami egyszerűen húzta félre a kezem. Nagyon rossz érzés öntött el. Haza kellett mennem. Ilyen erős, durva vezetést azóta sem tapasztaltam. Ez a fajta beavatkozás teljesen új volt számomra, nem tudtam mit kezdeni vele, ez volt az első ilyen alkalom. A következő napra új időpontot egyeztettem, és most már földalattival, hogy biztos legyen, elmentem aláírni a szerződést. Aztán eltelt három vagy négy hét, amikor egy ingatlanközvetítő felhívott, hogy nézzek meg egy házat. Azt mondtam, nem kell, most már van másik. De könyörgött, hogy ő olyan rég keres nekem házat, legalább nézzem meg, az nem kerül semmibe. Megnéztem. Azonnal éreztem, hogy ez a mi házunk. Most már tíz éve lakunk benne. Ideális volt a hely, az ár, minden. Nem volt mit tennem, felmondtam a korábbi szerződést. A tíz százalék felmondási költség százötven ezer schillinget tett ki. Attól kezdve az érzéseket kezdtem komolyan venni, de még nagyon sokszor hibáztam, és ezért sajnos nem ez volt az utolsó eset, hogy tandíjat fizettem.

Az ember nagyon nehezen tanulja meg, hogy fel tudja cserélni azt az érvek kovácsolta, biztos dolgot, amit lát és tud, az érzéssel, ahol fogalma sincs, hogy miért, és nincs is esélye, hogy értelmi magyarázatot találjon rá. Idővel aztán megszoktam, megtanultam, hogy ha nem a szívre hallgatok, akkor az fáj vagy pénzbe kerül.

Sokszor azonban az is előfordul, hogy tenni akarsz valamit, persze értelemből vagy a vitális lényedből, pusztán mert helyesnek tartod, de még semmilyen érzés nem jelenik meg. Olyankor ki kell várni az érzést. Ez nagyon nehéz, mert az értelem, de főleg a vitális lény, mindig siettet minket. Most tedd meg, most tedd meg, mert ha nem, oda az esély, elmúlik az élet. Ki kell várni, hogy az érzés vezessen, mert akkor az ember nem tehet semmi olyat, amit később megbán. Ha a szív gyorsabban érez, mint ahogy az értelem gondolkodik, akkor béke van és boldogság, mondja a Mesterem. Tudjuk, hogy békénk egyik fő rombolója pontosan a múltbeli hibáinkon való töprengésünk, annak az ezerszeres feldolgozása. Hogy lett volna, ha nem úgy lett volna, ha az ötlet hamarabb jut eszembe, ma az életem más lenne stb. Ismerjük. Ez az embert tönkre tudja tenni. Ha a jelenünkben viszont, követve szívünk utasításait, nem követünk el hibákat, akkor a jövőnk nemcsak sikeres, de békés is lesz. Ez azért van, mert még ha úgy is nézne ki, hogy lemaradtunk valamiről, a szív vezetése miatt nyugodtak, boldogok maradunk. Mert a szív döntéseit az értelem nem kérdőjelezi meg, azon nem morfondírozik. Ez a belső engedelmesség előnye.

Van külső tudás, és van belső bölcsesség. A külső tudás a lexikális, illetve az intellektuális tudás, az értelmünkben lakik. A belső bölcsesség mélyen a Belső Lényünkben lakik, intuíciónak nevezzük, és a mi esetünkben a spirituális szívünk a kapu, amelyen keresztül megjelenik. A belső bölcsesség egyszerűen csak van, hirtelen itt van, létezik. Nem tudjuk gondolkodással, vagy különleges technikával irányítani, előhozni.  A külső tudás elállja az utat a belső bölcsesség előtt. Ha gondolkodunk, ha az analízis meg a szintézis eszközeivel dolgozunk, elzárjuk magunkat a belső bölcsességtől. Ezért a belső bölcsesség csak az értelem mögött jelenik meg, vagyis az értelem csendje képes előtérbe engedni.

A spirituális szív kinyílása, terjedése nem az értelem beszűkítésének a függvénye. Egyáltalán nem. A spirituális szív életünk, lényünk bizonyos feladatkörét nem azáltal veszi át, hogy az értelem fennhatóságát megsérti. Ellenkezőleg, az értelem kiterjesztése jön létre. Ezt úgy képzelhetjük el, hogy eleinte szívünkből csak egy pici részt érzünk, amely állandó meditációnk, állandó törekvésünk által hozzákapcsolódik az értelemhez. Vagyis az értelem számára érzékelhetővé válik. Olyan, mintha egy ösvény lenne a fejem és szívem között. Idővel ez a kapcsolat megerősödik, kiterjed, olyan lesz, mint egy széles út vagy autópálya. Aztán ugyanúgy, ahogy két metropolis összenő, egymásba folyik, ezen erős kapcsolat alapján, a spirituális szív és az értelem egymásba nőnek. Ezáltal az értelem végül is kiterjed, átalakul, és korábbi képességeiből nemcsak hogy semmit sem veszít el, hanem rengeteggel kibővül. Tehát az út nem az értelem beszűkítése, hanem a szív kiterjesztése azért, hogy elárassza, átölelje az értelmet.

Sok tanítványtársam szokta kikérni a véleményemet. Nemcsak a spirituális életet illetően, hanem teljesen privát kérdésekben is. Amíg hallgatom problémáikat, azon gondolkozom, Istenem, miért mondják mindezt nekem, semmi közöm hozzá, és nem is nekem kell megoldani. Aztán legtöbbször valamit válaszolok, hogy udvarias legyek, és sokszor amíg válaszolok, rögtön biztosan tudom, mi a helyes. Tudom, hogy az illetővel ez miért van így, és mit kell tennie. Néha egyáltalán nem tudok mit mondani, és aztán később egyszer csak megjelenik a válasz. Azt mondom a tanítványtársnak, sajnos nem tudom, de alig megy el, már hívom vissza, mert mégis tudom. Egy érdekes, tudom – nem tudom – tudom játék. Nem tudom, hogy honnan tudom, nem tudom, hogy miért van úgy, de tudom, hogy amit tudok, az biztos. Ez viszont nem a lexikális tudással függ össze, nem is az élettapasztalatokkal.

Egy alkalommal az előadásomon egy lány szorgalmasan jegyzetelt, mert, mint mondta, egy cikket készült írni a meditációról. Az előadás után elmondta, hogy tulajdonképpen minden kérdésére választ kapott, és egyet is ért velem. Elmondta azt is, hogy ő egy alapjában véve optimista ember, de mégis vele is az történik, amit én állítottam, hogy egy váratlan helyzet során optimizmusát elnyomják a negatív érzések. Ezért abban is egyetért velem, hogy az értelem negatív dominanciával működik. De ha ez így van, létezik-e egyáltalán, és ha igen, mi az optimizmus, kérdezte. Nem tudtam hirtelen mit kezdeni a kérdéssel, csak néztem a lányt, behunytam a szemem, és elkezdtem mosolyogni. Úgy éreztem, hogy nem is én mosolygok. A mosoly tisztára a Mesterem mosolya volt. Hallottam, hogy a lány elkezd nevetni és megszólalt: „Ezt azt hiszem ön sem… ” Amikor ideért, hallottam, hogy megszólalok, és nagyon lassan azt mondom: „Az optimizmus szívünk időleges győzelme értelmünk fölött.” Amikor az első szót kimondtam, semmi sem volt bennem, fogalmam sem volt, hogy mi lesz a következő szó. A lánynak nagyon tetszett a megfogalmazás. Csodálatosnak tartotta és rögtön fel is jegyezte. Ezt nekem is rögtön fel kell jegyeznem, gondoltam magamban, és ahogy a lány elment, meg is tettem. Aztán jöttem rá, hogy ez valóban így igaz. Az optimizmus és a pesszimizmus, hol a szív, hol meg az értelem időleges győzelme a másik fölött. Ha majd a szív véglegesen győz az értelem fölött, akkor nem lesz optimizmus, mert már nem lesz pesszimizmus sem. Akkor csak bizonyosság és boldogság lesz. Akkor csak az élet örömteli elfogadása létezik majd.

Egyszer egy lány kérdezett tőlem valamit. Emlékszem a válaszban nagyon biztos voltam, az egy logikus dolog volt, amit viszont ő nem szívesen fogadott el. Más választ szeretett volna, érvelt. Én igazat adtam neki, de mivel engem kérdezett, elmondtam azt, amit én látok helyesnek. Ő viszont kibúvót szeretett volna, és azt kérdezte, hogy nem én tévedek-e, hogy talán én sohasem tévedek. Én magam is nagyon meglepődtem, hogy milyen magabiztosan, erélyesen válaszoltam neki, hogy nem, én nem tévedek, és még jobban meglepődtem a folytatástól. Azt mondtam neki, hogy mások dolgaiban soha sem tévedek, tévedni csak a saját dolgaimmal kapcsolatban szoktam. Ez teljesen belülről jövő válasz volt, nem is volt időm gondolkodni. Ezt a lány elfogadta, én meg elgondolkoztam, hogy ez miért is van így. Aztán rájöttem, hogy amikor más dolgáról van szó, akkor teljesen személytelen vagyok, kíváncsi sem vagyok, tehát az értelmem nem ébred föl, nincs ellenérv. Bent valahol a sarokban alszik. Ezért az intuitív értelem szabadon dolgozhat. De amikor a saját dolgomról van szó, sajnos megszűnik a közömbösség, a személytelenség, és bekapcsol az értelmem. Az pedig vagy csak részben engedi át a belső tudást, vagy pedig megpróbálja eltorzítani azáltal, hogy valamit akar. Ez azért sikerül neki, mert az értelem a vitális ösztöneink, vitális vágyaink támogatását is élvezi, ezek is belekeverednek a játékba. Ez azt jelenti, hogy tökéletes életvezetéssel akkor rendelkezhetnénk, ha saját dolgainkkal nem azonosulnánk, vagyis személytelenül, bizonyos távolságból irányíthatnánk. Tökéletes higgadtságra lenne szükségünk.

Idézet Gunagriha “A harmadik kívánság” című könyvéből

 

Idézet Sri Chinmoytól a spirituális szívrőlSri Chinmoy - spirituális szív

 

Kérdés: Fizikai testünkben körülbelül hol érezzük a lélek érzetét?

Sri Chinmoy: A spirituális szívben.

A valódi spirituális szív, amely négyujjnyi széles, tizenkét ujjnyival helyezkedik el közvetlenül a köldök fölött és hatujjnyival a torokközpont alatt. Itt érezzük a lélek “rezdülését”.

A spirituális szív végtelenül nagyobb, mint maga az univerzum. Az egész univerzum benne van a spirituális szívben.

A spirituális szívet fejleszteni kell. Nem mindenkinek egyformák a képességei. Mindenkinek vannak rejtett képességei, de ki kell őket fejleszteni. Ez nem olyan, mint az Istennel való egységünk, amit mindannyian egyformán birtoklunk, de nem tudjuk, hová tettük. Nem. A spirituális szív képessége olyan valami, amit a fejlődés során ténylegesen ki kell fejlesztenünk. Magból fokozatosan csemetévé, majd hatalmas fává növekszik, ahogy Istennel való egységünk nő. Öntudatlan egységgel jövünk erre a világra. Imán, meditáción, szereteten, odaadáson és önátadáson keresztül fejlesztjük ki tudatos egységünket. A szív a gyermeki tudattól a legidősebb családtag tudatáig fejlődik, aki tud mindent, amit az apa tud. Amikor a spirituális szívet kifejlesztettük, akkor felismerjük azonosságunkat a világegyetem Anyjával és Atyjával.

 

Sri Chinmoy tanítása – Gunagriha írása
Sri Chinmoy Belső Iskola
Sri Chinmoy könyvei
Sri Chinmoy spirituális útja

Hozzászólások lezárva