A mi utunk

A mi utunk a szív útja.

Ha én az értelmemmel nézlek, akkor összehasonlítom magunkat. Megnézem ki sötétebb bőrű, hajú, ki magasabb, ki kövérebb, ki erősebb, ki idősebb, ki néz ki jobban, ki okosabb, ki vitte többre az életben, milyen ruhában vagy, milyen autóval jársz és így tovább. Ezzel megállapítom az értékrendszerem szerint az „árat”. Mit érsz te és mit érek én. Így sokféle nem jó gondolat és érzés tölt el engem, úgy mint tudatos vagy nem tudatos féltékenység, irigység, büszkeség, ítélet stb.

Ha a szívemmel „nézlek” akkor az látom, hogy van egy tested, mint nekem, szükséged van táplálékra, vízre, mint nekem, vannak érzéseid, problémáid, mint nekem. Mosolyogni vagy sírni tudsz, mint én. Neked is vannak kedveseid, halottaid, mint nekem. Vágyaid és azok utáni törekvéseid vannak, mint nekem. Ha a szívemmel „nézlek” büszke vagyok rád, ha valami jó vagy jobb tulajdonságod van, mint nekem, hiszen örülök, mert társam vagy örülök, hogy ismerlek.

Az értelmünk folytonosan azt számolja, hogy miben különbözünk, míg a szívünk azt érzi, hogy mi a közös bennünk. Annak ellenére, hogy az értelmünk számtalan érvet tud felsorolni amiért mások vagyunk, mégis emberi mivoltunk által sokkal több közös dolgunk van, ami minket embereket összeköt. Ebből következik sok, sok minden, ahogyan az életet éljük, ahogyan másokhoz viszonyulunk.

Így a szív útja az egység tava, míg az értelem útja az elutasítás kútja.

Ezért ha én a szívben élek és látlak téged, akkor egységet érzek veled, ami azt jelenti, hogy mi egymásnak valók vagyunk. Ez a béke alapja.

 

A mi utunk az isteni szeretet, odaadás és átadásnak az útja.

Mindnyájan ismerjük a szeretetet, az odaadást és az átadást. Azonban ezekből van emberi és isteni. Az utunk arról szól, hogy át kell alakítanunk az emberi szeretetet, az emberi odaadást, az emberi átadást isteni formáiba. Ezért mondhatjuk úgy is, hogy  az utunk az emberi természet átalakítása. Nem megtagadása, nem erőszakos összetörése, még csak nem is elítélése, hanem tudatos elfogadása utána aztán fokozatos és persze tudatos átalakítása.

A emberi szeretet egy hozzátartozás és előítéletek által válogatott, személyekre kiosztott pozitív energia, amely bizonyos elvárással adatik oda. A válogatás miatt eleve egy beszűkült érzésről van szó, amely az őt kísérő elvárás miatt előbb, utóbb a csalódás kátyúját meg kell járja. Már csak abból az egyszerű tényből kifolyólag is, hogy félelemmel társul. Mint egy háttérzene úgy kíséri az emberben a szeretet a félelem, mert féltjük, azt akit, amit szeretünk. Ez bizony sok alkalommal terhessé válik, viszont ha nem is érezzük annak, biztos,hogy nem boldogít.

Az isteni szeretet egy állapot, amelyből válogatás nélkül minden élőlény fele egyformán terjed a pozitív energia. Az ember, akinek a szívét az isteni szeretet elfoglalja a megvilágosodáshoz jut el.

Az emberi szeretet tudja szeretetének az okát. Ezért vagy azért szeretem őt, mert megérdemli, mert kötelességem, mert szükségem van rá, mert hálás vagyok neki, vagy csak mert szeretetre méltó.

Az isteni szeretet nem racionális, nagyon egyszerű, szeret mert Isten ott van. Hol van? Mindenhol és mindenben. Az isteni szeretet ezért egy állapot.

Az isteni szeretet nem a semmiből jön, hanem a meglévő kis emberi szeretetünk kiterjedése nyitja meg számára a kaput, hogy lényünkbe fel tudjon törni. Ezért egy bizonyos ponton észrevesszük, hogy saját hozzánk tartozónk iránti szeretetünk valaki más is kiválthatja belőlünk, egy idegen vagy akár többen is. Ily módon terjed mind több és több ember iránt érezzük család iránti szeretetünket, aztán valamikor minden élőlény iránt is.

Az emberi odaadás, ha észrevesszük, ha nem, nem más mint ragaszkodás, más szóval kötődés. Akkor is ha az ember évekig vagy évtizedekig úgy érzi, hogy emberi odaadása egy tiszta, kötődés mentes aktus, előbb, utóbb rá fog jönni, hogy erős kötődés vezette, amely fájdalmat okoz.

Az isteni odaadás az egység-sírásunk egy magasabb valóság után, amely megmutatja életünk célját, értelmét. Az isteni odaadás ugyanakkor az élet értelmével való egység szükségszerűsége.

Az odaadás nem más, mint az életünk feltétel nélküli felajánlása valamiért, valakiért. Ha ez a felajánlás Istenért, a végtelen Tudatért történik, hol csalódhatunk?

Az átadás egy átadás egy más szó a feladom magam, megadom magam kifejezésekre. Az emberi átadás egy kényszerből születik. Megadom magam, mert te vagy az erősebb, a főnök, tőled függök, tehát tartom a szájam és átadást gyakorlok, hogy ne dobjál ki. Az emberi átadás a szolga és az úr viszonya. Nem spontán, szeretet és odaadás teli állapot.

Az isteni átadás teljesen más dolog, mert benne a véges a végtelennel való egységét teljes tudatossággal felismeri. Tulajdonképpen az egység megvalósítása. Olyan, mint amikor egy csepp víz beleesik az óceánba. Akkor a cseppet a tágasság, a végtelenség üzenete kiterjeszti és ő maga az óceánná válik. Már nem választható el tőle. Az isteni átadás spontán, természetes és édes, gyönyörrel telt.

 

Ez a mi utunk lényege. Az isteni tudat létra fokai a szeretet, odaadás és átadás. Ezen kell felfele haladnunk. Az isteni szeretettel kezdjük. Meg kell tanulnunk az emberekben a mély, nem látható részüket szeretni. Ez csak akkor lehetséges, ha megtanuljuk önmagunkat szeretni. Nem a hajunkat, a pofinkat, a make up-unkat, hanem a szemeink mélyén, szívünkben az igazi mély énünket. Ez a szeretet megváltoztat és átalakít, amely egy új állapotot eredményez, az isteni szeretetet.

Aztán következik az odaadás. Felteszem életem az útra, nem az emberekre, az útra. Ez a folyamat megnyitja szívünket, beteljesülést ad. Itt egónkkal dolgozunk Istenért.

Az átadás a cél. Itt jön  a fázis, ahol visszaadjuk szabad akaratunkat Istennek. Itt már nem az egónk dönt és dolgozik Istenért. Itt nincs ítélet, ami a saját énünket illeti, nincs válogatás abban, hogy mit dolgozunk, mert tudjuk, hogy mindent csak Őérte teszünk. Nincs jelentéktelen munka, nincs jó vagy rossz tudat, itt minden csak Istenért van, a foghúzás vagy a főzés, vagy a takarítás. Ez az állapot, amely képes megmutatni, hogy nincs külön ember és külön Isten. „Atyám és én egyek vagyunk” – az isteni Tudat állapota.

 

Egy ötlet, amely segít lényünk mélyébe menni, harmóniában élni, életünk értékeit átélni és persze jobban meditálni is. Ne várj semmit, ne várj el semmit!

Az életünk egy állandó várás. Mindig valamire várunk vagy talán csak rövid távon, vagy hosszú távon, azonban többnyire egymásba hálózva, minden időszakaszra kiterjesztve várunk. Várjuk, hogy megtörténjen ez, megtörténjen az, hogy bár már csak amaz is megtörténne. Várjuk, hogy már legyen a szombati parti vagy talán a foci meccs, várjuk, hogy hónap vége legyen, de annál inkább várjuk a hétvégét várjuk már az estét vagy talán jobban várjuk a reggelt?

Miért probléma ez? Azért mert ezzel felépítünk egy állandó, ha nem is tudatos, azonban intenzív alapjáratot az értelmünkben, gondolatainkban, amely mindig lök minket valahová és mint egy sűrűre font háló nem enged minket a saját énünkbe. Egyszerűen kizár minket a központunktól, a stabilitástól. Nem tudunk egyensúlyba kerülni, megállni. Ez olyan mintha mindig előredőlve járkálnánk. Mivel a súlypont elől van, alig bírjuk magunk után húzni a lábaikat, hogy orrunkat oda ne verjük.

A várással betöltött élet a belső stressz tényező az életünkben, a saját készítésünk. Erre csak rátevődnek a külső stressz tényezők és azok pontosan azért képesek hatni, mert készenlétben tartjuk számukra a táptalajt.

Tehát az állandó mentális várás életünk jól megalapozott stressz fundamentuma, amelyre sok mindent lehet építeni, úgy mint egyszerű nyugtalanságot, idegességet, vagy akár komolyabb betegséget is. Ennek az alap várás-járatnak egy, egy intenzívebb kitörése aztán kinyilvánul ezekben az említett dolgokban, amelyeket természetesen problémaként élünk meg és úgy gondoljuk, hogy ezek az égből hullottak ránk. Ha mi nem tehetünk róla, akkor ki más is lehetne felelős érte, mint Isten, hiszen Ő nem tud vigyázni ránk.

Itt is csak Isten lehet a hibás hiszen mi nem ismerjük fel a várás okozta károkat, gondolván, hogy ez az élet rendje. Már óvodás korunkban megtanuljuk a várást, várjuk a Mikulást, várjuk az iskolát. Aztán iskolás korunkban várjuk az első szerelmet és várjuk az átkozott iskola végét. Várjuk,hogy dolgozzunk és várjuk számtalan megvalósításaink bekövetkeztét, de már alig várjuk, hogy ne dolgozzunk, hogy nyög-díjunkat élvezzük. Persze közben sok milliárd dologra várunk. A halált nem várjuk, de ő mint az élet árnyéka követ minket, azonban ellentétben az árnyékkal egyszer csak utolér. Így pontot tesz maratoni várásunk végére.

Az unalom a nyugtalan értelem tünete. A várás a nyugtalan értelem következménye. Azt is mondhatnám, hogy a felületes életmód társainak egyike.

Szeretettel: Gunagriha

 

Sri Chinmoy tanítása – Gunagriha írása
Sri Chinmoy Belső Iskola
Sri Chinmoy könyvei
Sri Chinmoy spirituális útja